Interjú Eicca Toppinennel

Riporter: Alex Young

Koncertfotók: Baden Roth

 Az Apocalyptica egy olyan zenekar, amely szó szerint a zenei előtérbe lángolt. 1996-os első lemezük óta a klasszikus technikára, zenei ravaszságra és a vakmerő hangulatra támaszkodtak inkább, mint az imázsukra és koncertjeikre. A három klasszikusan képzett csellista és a „géppuska” dobos által immár 15 éve hozzák a védjegyükké vált heavy metált világszerte. Legutolsó albumukon, a „7th Symphony”-n olyan hard rock legendákkal működnek közre, mint Slayer, Shinedown és a Three Days Grace. Az egész nyáron futó világ körüli turné ellenére az alapító tag, Eicca Toppinen találkozott a Lithium Magazine riporterével, hogy betekintést engedjen a banda körüli történésekbe.

 Alex: Mit gondolsz, a „7th Symphony” hogyan változtatta, alakította a közönséged felfogását arról, hogy a zenekar mire képes azáltal, hogy új elemeket használ, mint mondjuk a vendégénekesek és több hangszerelés?

Eicca: Azt hiszem, ebben a változásban főként Észak-Amerika játszik nagy szerepet, mivel Európában az emberek jobban kedvelik a régi lemezeinket, és szerintem mi kombinálunk mindent, amit a múltban zeneileg tettünk. Kivéve persze az olyan feldolgozásokban, mint amiket az első lemezen készítettünk (a zenekar debütáló albuma tartalmazott Metallica feldolgzásokat csellóval). A dalírás inkább klasszikusabb volt, de ez most egy sokkal frissebb hangzás és a dolgok most nagyon különböznek. Európában mindig nagyon meglepődünk egy-egy lemezmegjelenéskor, mert most olyan visszajelzéseket kaptunk, mint „Ez olyan nyomasztó album, nagyon-nagyon nyomasztó.”

Alex: Mindegyik album nyomasztó!

Eicca: Igen. Nem éreztük annyira, amikor csináltuk (a „7th Symphony” felvételeit), tudatosan próbáltunk jó energiát és hozzáállást adni az albumhoz. Nem gondoltunk erre akkoriban, de igen, ez tényleg egy nagyon nyomasztó album lett. Aminek a legjobban örülök, az az a tény, hogy sikerült megtalálni az egyensúlyt a vokális és a csak zenei részek között. Örülök, hogy azzal az ötlettel vágtunk neki az albumnak, hogy az énekes és instrumentális számokat teljesen máshogy írtuk meg. Valahogy úgy történt, hogy „Írjuk meg a vokális számokat, aztán az instrumentálisakat!” Ezelőtt sosem tudtuk eldönteni, hogy melyik szám legyen vokális, de ezúttal tiszta ügy volt, hogy melyek legyenek a lemez instrumentális része, és hogy melyik számokat kell szöveggel megírni.

 Alex:Igen, feltétlenül. Mik az előnyei annak, hogy instrumentális zenét játszotok, és ezáltal hagyjátok, hogy a közönség belevigye a saját érzéseit és ötleteit a dalba, mint inkább vezetni őket egy bizonyos irányba például a dalszöveggel?

Eicca: Igen, ez az amit szeretek az instrumentális zenében. Mindig adsz egyfajta élményt a saját módodon, az évek alatt csodálatos volt látni a sokféle kifejezést az emberektől, és a benyomásokat miközben az instrumentális számainkat hallgatták. Az emberek olyan sokféle módon tudnak átérezni egyetlen számot. Ez az, amit megtanultam, amikor elkezdtem komolyzenét tanulni (Eicca a finnországi Sibelius Academy-n tanult Helsinkiben), ezt a zenét találtam pozitívnak és zseniálisnak, de néhány embernek mégis ez volt a legdepisebb szar a világon.

(Mindketten nevetnek)

Eicca: Szerintem ez a legnagyszerűbb ereje a klasszikus zenének. Megvan a lehetőséged arra, hogy szabadon tapasztald meg. Épp ezért annyira nehéz kitalálni egy instrumentális szám címét. Tudod, az esetek nagy részében nem akarjuk túlhangsúlyozni. Számomra a zene sokkal absztraktabb, akármikor csak dalt írok, az sosem szól semmiről. Csak megírom a zenét és már kész is van, megtapasztalom a saját benyomásaimat, de nem akarom túlságosan az embereket a saját utamra terelni.

Alex: Nagyon sok hasonlatot használtok az instrumentális számok címében, ez segít megszabadulni a „Nos, ez egy boldog szám, ez egy szomorú, ez pedig egy agresszív szám” csapdájából. Ez egy okos módja annak, hogy kikerüljük ezt a dolgot.

Eicca: Igen, ezt szeretjük csinálni. Néhány embernek egy szám szomorú, másoknak pedig a legpozitívabb, szeretem ezt a fajta szabadságot.

Alex: Ez egy nagyon érdekes megközelítés. Mi a kiválasztás menete, amikor a lemezre való közreműködésre meghívott vendégénekeseket választjátok, vagy ez csak úgymond „sorsjáték”?

Eicca: Az esetek többségében a zene szabja meg az énekest. Attól függ, hogyan van megírva a dal, és hogy az ő hangjuk milyen. Alapjában véve olyan énekesekről beszélünk, akiket szeretünk, és úgy gondoljuk, hogy passzolnának egy bizonyos számhoz. Néha együtt írjuk meg a dalt az énekessel, de néha csak találkozunk eggyel, és azt mondjuk „Csináljunk egy közös számot!” Az esetek többségében viszont előbb megírjuk a számot, mielőtt felkérjük őket.

Alex: Milyen volt együtt dolgozni Joe Barresi-vel mint producer a „7th Symphony”-n? Figyelembe véve azt, hogy előtte nagyon sok legendás zenekarral, olyan különböző hangokkal dolgozott együtt, mint például a Tool és a The Melvins.

Eicca: Azért akartunk Joeval dolgozni, mert tudtuk mennyire megalapozott. Sok tapasztalata van, és szenvedélyesen szereti az új hangzásokat. Tonnányi erősítőt és új pedálokat hozott, nagyon szereti az őrült hangokat. Nagyon szükségünk volt valakire, aki be tud vezetni minket ebbe a világba; azt akartunk, hogy a zenekar hangzása tágabb legyen. Csodálatos volt vele dolgozni, nagyon élveztük.

Alex: Nagyon sok albumban, amit Joe Barresi készített, ténylegesen egészben felfedezi a banda hangzását. Úgy érzed, hogy igazságos volt az albummal, amikor megpróbálta megragadni, és hagyta, hogy felfedezzétek a saját hangzásotokat?

Eicca: Igen, és tetszik az a megközelítése, hogy nem foglalkozik a rock rádiókkal, amik manapság mindig olyan nagy dolognak számítanak.

(Mindketten nevetnek)

Alex: Igen, így van.

Eicca: Hogyha van egy jó számod, ami tényleg jó, azt muszáj lejátszani a rádióban, de ő (Joe Barresi) sosem próbálta lerövidíteni a számainkat három percesre, csak azért, hogy aztán le lehessen játszani a rádióban. Semmi ilyesmit nem próbált. Ez csak a zenéről szól, és arról, hogy izgalmassá tegyük, az izgalmas hangzások megtalálásáról, és a dalírásról, amihez magadtól szerezhetsz inspirációt. Mert ha te nem leszel izgatott tőle, hogy várhatod el, hogy mások is azok legyenek?

Alex: Pontosan.

Eicca: Imádom az ő (Joe Barresi) álláspontját, annyira egyenes, annyira „bandabarát”. Akármelyik zenekarral dolgozik, mindig megpróbálja a legjobbat kihozni belőlük.

Alex: Igen, és ahelyett, hogy úgy kezelné a zenét, mint szórakoztatást, ő arra törekszik, hogy a művészi minőséget hozza ki belőle.

Eicca: Igen! Szereti felfedezni, mi egyedülálló és különleges egy zenekarban, és nem próbálja ugyanabba a „formátumba” kényszeríteni őket. Imádja az olyan zenekarokat, amik máshogy szólnak, ő pont ettől jó.

Alex: Hogy érzed, milyen hatással vannak a koncertjeitek azoknak az embereknek az előítéleteire, akik szerint gitár nélkül nem lehet színpadon heavy metált játszani?

(Eicca nevet)

Eicca: Én azt mondom, hogy a színpadon kilencvenöt százalékban keményebbek vagyunk, mint a legtöbb heavy metal banda manapság. Nevetünk, mert amikor Joeval felvettük a lemezt, úgy hangzott, mint az élő, nagyon erősen. Mindig viszünk magunkkal zenekarokat a turnéra, akik nyitnak nekünk, és amikor mellettünk állnak, azt mondják „A francba, otthon kellett volna maradjak!”

(Mindketten nevetnek)

Eicca: Királyul hangzik, és ez tényleg egy olyan dolog, amitől a koncertjeink szórakoztatóak lesznek, tele energiával. Azt hiszem, a legnagyobb különbség egy Apocalyptica koncert és egy átlagos metál koncert között az, hogy az olyan emberek is tudják élvezni, akik nem szeretik a metál zenét. Nagyon sok klasszikus rész van bennük, és minél több lemezünk van, annál változatosabb stílusban játszunk. Mint például a „Seek and Destroy”, az old school metáltól, rock ’n’ rolltól és hardcore speed metáltól néhány gyönyörű klasszikus részig minden van benne, szóval a stílusok sora hosszú.

Alex: A változatosság annyira elsöprő. Mikor kezdtétek el felfedezni a zenei hasonlóságokat a klasszikus és heavy metál zene között a két műfaj keverésével? Mindig ott van a megegyező hangsúly a dallamban, és szerintem ez egy olyan alkotóelem, ami lehetővé teszi az egyezés felfedezését a két műfajban, és hogy megmutassa, hogy nem is annyira különbözőek.

Eicca: Igen, mert szerintem mi nem követünk egyetlen műfajt sem. Nagyon sok olyan banda van, akik ragaszkodnak egy bizonyos műfajhoz, és úgy gondolják, hogy annak megfelelően kell viselkedniük is, például „Mi egy tipikus metál banda vagyunk”. Nekünk nincsenek szabályaink, semmilyen módon nincsenek határaink, ez pedig segít abban, hogy azt csináljuk, amit akarunk, és senki sem hibáztathat minket ezért!

(Eicca nevet)

Alex: Nem, ez határozottan előny. Tudom, hogy most nagyon elfoglaltak vagytok a turné miatt, szóval köszönöm, hogy szántál rám egy kis időt a mozgalmas napirendedből.

Eicca: Nagyon köszönöm! Alig várom, hogy lássalak a turnén!

(Forrás: http://www.lithiummagazine.com/interview-eicca-toppinen-apocalyptica-tuesday-march-22nd-2011)

Fordításért köszönet MimiFromEarthnek :)