Dörren a sóhaj

Kezdetek után félúton vala ( a boldog kilencvenesek közepe felé) az éppen félhalott állapotban fetrengő metal műfaj,azon belül a thrash, azon belül a Metallica (akkor még talán thrash) és a Slayer ( mindig is thrash volt, mindig is az lesz). Az őrült finnek mindig leszarták a trendeket, azt pedig, hogy muzikális keménykedés mennyire létkérdés arrafelé,nem kell kifejteni részletesebben. A finnek alapból őrültek,persze a szó legjobb értelmében. Kollégám évekig lakott kint, szerinte ha nem találnának ki azt a rengeteg baromságot, halálra unnék magukat az időjárás és a hosszú éjkaszák miatt. Ezért minden második nap ünnepelnek valamit, mellette pedig különböző marhaságokkal szórakoztatják magukat, mint amilyen a telefondobó verseny vagy a békafingató vetélkedő. És persze isznak,mint az állat. Ezekkel kerülik el a becsavarodást. Mi tagadás,egész jól megy nekik ,nem beszélve arról a cseppet sem mellékes körülményről, hogy cselekvésre váló késztetés zenekarok százainak megalakulását eredményezte, s a nagy számok törvénye alapján biztos volt hogy többen is meghódítják a világot közülük. És lőn Eicca Toppinen és barátai igen jó képzést kaptak klasszikus  zenéből,ám otthon mindenki vadsággal áztatta agyát vodka mellet. Így történt, hogy merész, de finnektől egyáltalán nem meglepő ötlettel csellóra kezdtek átírni metál nótákat,kiemelt hellyel a Metallicával. Néhány aprócska klubfellépés után  1996-ben aztán megadott a lehetőség,hogy egy komolyabb  helyen is bemutatkozzanak, nemcsak a barátoknak és családtagoknak húzva-vonva a muzsikát, hanem igazi gőzölt elméjű finn fanatikusoknak. Be voltak szarva a fiúk rendesen az első "nagy" koncerten, de a dolog sikert aratott . A kezdeti döbbenet után. Mert van azért abban valami Uhrin Benedek-feeling , amikor  négy hosszú hajú csóka csellóval zúzza a Master of Puppets  témáját, és még headbangelnek is hozzá. Ezen a koncerten éppen jelen volt a finn metal szcéna egyik mogulja,, aki hamarosan felemelte a vodka mellől a telefont, és szerződést ajánlott a z ifjú titánoknak. Így jelent meg 1996-ban a Metallica feldolgozásokat tartalmazó híres album,amit annyian hallgattunk akkoriban. igaz inkább poénból mint véresen komolyan véve a dolgot. nem is lehetett túl hosszú időt tölteni a kagylózásával. Valljuk be: Metallica ide, cselló oda, egy idő után kissé unalmassá vált a dolog , de értéke, különlegessége, és lenyűgöző,szemtelenül könnyed játékstílus már akkor is meggyőző és megkérdőjelezhetetlen volt.
És itt kezdődött a történelem. Az Apocalyptica debütáló albumából több mint egymillió fogyott, dobtak is egy hátast a finn húrsimogatók,s ezúttal nem a piától. Ki a franc gondolta volna, hogy ennyire bejön a dolog ? Ők biztosan nem. de bejött, és a zenekar neve fogalommá vált. hogy a többség - mint mi anno- poénból hallgatta ? Ez nem fájt senkinek. Tulajdonképpen  ők is viccnek szánták az egészet, amikor belevágtak. Aztán a poénból  pénzszagúan komolya valóság lett. Két évre rá ár jött is az új album, addig üsd a metalt, amíg meleg alapon. (sejtettük volna akkor,hogy  egyre forróbb lesz ?) Az Inquisition Symphony albumon már Sepu,Pantera és Faith No More nóták is sorjáztak , de történt egy hatalmas előrelépés is: három saját szerzemény jelezte, hogy a zenekar kreativitása nem copy metal + paste chello funkció alkalmazásában   merül ki. Ez is bejött nekik,  így a harmadik lemez már  originál Apocalyptica számok szerepeltek. Valószínűleg igazuk is volt. Ami két albumon még jajdekirály frissességnek hat, egy újabbon már megkezdhetett volna megkopni. ügyesen kerülték ki a saját maguk ásott csapdát.
Ekkora már az egész metal szakma érdeklődve figyelte mit művelnek a finn eszementek. Amikkor pedig a Nagy Dave Lombardo beszállt  a negyedik albumra ( Reflection) dobolni, mintha zsilipet rántottak volna fel. Hirtelen sikk lett az Apocalypticáért rajongani. A dob megerősítette a zenét, emészthetőbbé és zúzósabbá tette. Nem volt kérdés, hogy  egy bőrpűfölővel folytatják a munkát, így került képbe Mikkor Sirén.Miután a négy cselló menet közben háromra olvadt, a létszám ismét teljes volt, igaz, hangszerváltozással. Az egyszerűen csak Apocalyptica névre hallgató album az új munkássága mellett azért is különleges, mert vendégzenészekkel árasztották el a stúdiót  a felvételek idején. Ott volt a HIM frontembere, a Rasmusból Lauri Ylönen, s természetesen Lombardo, aki idő közben baráttá is vált.
Itt mosódott el igazán a határvonal gitár és cselló között, komoly metal és mókafém között. Bár Toppinen végig ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, mely szerint nincs nagy különbség egy komoly zenei őrület és a Sepu-zuzás között, sokan ezt jól csengő marketing mondatnak vélték. Nem volt az, főleg úgy, hogy a Worlds Collide albumon már csak nyomaiban lelhetjük fel a boldog emlékezetű első anyag bohókás depresszív hangulatát. (Van ám  valami szomorú abban,amikor a négy cselló Metallica lassút nyomat.) A 2007-es korong egyetlen hatalmas ötletparádé. mintha egy kaput  szélesre tártak volna, s azon keresztül hömpölygött volna a stúdióba megállíthatatlanul a jobbnál jobb megoldások serege. Rock a javából: hol van már a kezdeti légyzümmögés ? Brutális lódarázs lett belőle. A lemezen csatlakozott a finn fejekhez személyesen Corey Taylor is, de persze Dava Lombardo sem hanyagolta el a kedvenc komolyzenészeit. A Worlds Collide volt a belépő az Elitek Birodalmába. Az Apocalyptica nemzetközi szinten kiemelkedően jegyzett banda lett.
Tavaly pedig jött az új album, a 7th Symphony. Egyenes folytatása lett a 2007.es remekműnek. Instrumentális dalok váltják egymást dalos kedvű kiválasztott szerencsésekkel felturbózott slágerekkel. A Gavin Rossdale közreműködésével létrejött az End Of Me, a Bring Them To Light brutális kiegészítéséért Joseph Duplantier felel,a Not Strong Enoughtban  Bert Smith [aztán  késöbb Doug Robb -Manala-] csap oda nagyon lágyan kalapáccsal  (durva sláger,nagyon durván, ha nem Apocalyptica lenne,  még nyálasnak is mondanánk),s ha már kalapács: a Broken Pieces csak első hallásra furcsa egy kicsit Lacey hangjával, másodjára darabokra törik tőle az ember. A 2010 című szerzeményben  ismét régi ismerősünk,Dave Lombardo foglalja el a helyét  a bőröknél, s a kezdés annyira jellegzetes, hogy  lehetne akár egy Slayer intro is. Folytatás már inkább Metallica, de sóhajtunk a gyönyörtől: thrashez a javából, még ha nincs is alatta vokál. Fasza, gyorsa,odabaszós, agyszaggatós. A vadságot a Beautiful (olyan is) szívbemarkolóan szép,lassú,dob nélküli,klasszikus csellóhangra épülő, rövid fájdalma váltja fel, pazar ellentétként a zúzásnak. Zseniális ötlet,zseniális dallam és veszettül depresszív hangulat.
Személyes kedvencem a nyitó tétel (ebben az esetben tételről beszélni nagyon is helyénvaló), az At The Gates Of Manala. A csellók betorzított hangzása immáron nem hasonlít a böhöm hangszerek eredetin soundjára. Gitárfeelinget kapunk, töményen zsírosan, a tempó időnként korai Metallicát szépségesen idézve gyorsul be, ikerszólóval megspékelve, dühös dobropogással.Mintha soha nem akarna véget érni a zúzda, aztán a szörpöcsű gyerekek  gondoltak egyet, és valami olyan fájdalmasan szép,lassú,klasszikus megszólalású "filmzenébe" viszik át a cuccot, hogy a hideg rázza tőle az embert.
Az album utolsó gyönyörűsége, a Sacra méltó párja ennek. Ugyan az a félelmetes hideg dallamvilág és szerkesztettség ,mint az At The Gates Of Manala esetében. Nincs pozitív lezárás.Magányosnak és nagyon kicsinek érezzük magunkat utolsó akkordok után.
A cselló az egyik legszomorúbb hangszer. Ha három vagy négy szól egyszerre önmagában, az pedig fájdalom a köbön vagy a negyediken. Az Apocalyptica mestermunkája bizonyítja: semmilyen formának nincsenek határok. Szétfeszítették a nem ismert kereteket, átlépik a sosem gombolt küszöböt, új dimenzióba helyezték a klasszikus zene és a metál hátasságát. Az egykori zenebohócokból sájtátva bámult mesterek lettek.
És dörren a sóhaj.
                                                                                                                                                   -révész-
Forrás : [rockinform/180./2011.Február.http://www.rockinform.hu/]