Abban a biztos tudatban, hogy idén több koncertre már nem jutok el, augusztus 26. reggelén nagy reményekkel és izgatottan indulok Winterthurba.
Késő délután érkezem meg és ekkor szembesülök vele, hogy a koncert helyszíne nem más, mint az elhagyatott óváros egyik sétálóutcája. A fesztivál határait ekkor még nem is jelölik kordonok. Csupán egy színtér az utca közepén, mindenki számára hozzáférhető.
A hátsó sarokban három csellótokot fedezek fel, bizonyára itt lesz néhány óra múlva a backstage.
Miután lepakolunk a szállodában és egy kicsit felfrissülünk (iszonyú a hőség), találkozunk két messziről jött barátunkkal. Mindig nagy öröm megosztani az ilyen pillanatokat azokkal az emberekkel, akikkel közös szenvedély köt össze. Persze régóta tudjuk, hogy az Apocalyptica összehozza az embereket.
Több órás várakozás után, egekbe szökő adrenalinszinttel végre ott állunk a színpad előtt. Kitartóan kapaszkodom a korlátba, mintha egy baráti váll lenne, ami a támaszomat jelenti majd a következő néhány órában.
És végre…legendás erővel megérkeznek a srácok! Bevallom, érezni a különbséget aközött, amikor két fellépő közé beszorítva játszanak (mint pl. Colmarban), vagy amikor ők az utolsók a színpadon – utóbbi sokkal jobb!
Tökéletes harmónia a közönséggel, egy energikus Eicca, egy csúfolódó Paavo, egy szenvedélyes Mikko és egy fitt, mosolygós Perttu – mi más kellene még egy fantasztikus koncerthez?
A show közepén akad egy kis technikai probléma Eicca csellójával, de ezt leszámítva minden hibátlan. Hangzás, tehetség, nagyvonalúság – hűen önmagukhoz, a srácok ezúttal is tűzbe hozzák a közönséget!
Na és mit gondoltok, kinél landol a koncert végén Mikko dobverője? Egy szempillantás, és máris eltűnik a dzsekim alatt!
Egy ilyen koncert méltó befejezése a szezonnak. A show után még várunk a backstage mellett és bezsebeljük a puszikat, mosolyokat, integetést…Az utolsó, amit látunk, Perttu ég felé néző hüvelykujja a turnébusz ablakában.
Forrás: Innina's diary
Fordító: K.O.
Forrás: Innina's diary
Fordító: K.O.
csellóhoz láncolt muzsikus, illetve egy dobos instrumentális koncertjeiről van szó. Vagyis csak volt, hiszen 2009 óta néhány nóta erejéig vendégénekes – név szerint Tipe Johnson, illetve egy tengerentúli turné erejéig bizonyos Kyo - is beugrik hozzájuk a bulikon. Hogy ez mennyire jó, arról majd később, de tény, hogy az Apocalyptica nem változtatott régi jó szokásán, nevezetesen: mindig kitalálnak valami újat.
robbant színpad és közönség egyaránt, és a jó hangulat végig ki is tartott. Ha ennyiben is maradtunk volna, felhőtlenül boldogan és elégedetten távoztam volna a koncert végeztével, azonban a Master of Puppets után színpadon termett a turnén vendégénekesként fellépő Tipe Johnson, hogy elővezesse az End of Me és I'm not Jesus dalokat, sajnos azonban a produkció korántsem volt tökéletes. Az egy dolog, hogy Tipe színpadi munkája, kiállása sem volt épp nagy szám, de azt az erőlködést, amit az End of Me-ben elővezetett, rossz volt hallgatni. Az I'm not Jesus már egy fokkal jobban sikerült, de összességében azt kell mondjam, mindkét dal jobb lett volna instrumentálisan, ahogy később a Bittersweet is elhangzott. Tipe később még a Bring Them to Lightban is szenvedett egy sort, illetve a ráadásban is előkerült, de talán a közönség egészének nevében is mondhatom, nem fog hiányozni, ha legközelebb otthon hagyják.